Szabó András

Rajzaim által mindig is a kortárs ember szellemképét próbáltam megalkotni. Azt is mondhatom, hogy önarcképről van szó, amely által az ember a társadalomban való helyzetét igyekszem beazonosítani. Az utóbbi időben életterünk virtuális harctérként szolgált, ahol a helyi tradíciók összekeveredtek a globális szubkultúra jegyeivel, tér ahol a kommunizmust a posztkommunizmus és a kapitalizmus morbid egyvelege váltott fel. Izgalmas térnek tartom ezt, tér amiben az emberi alak egy újabb reneszánsznak tárgya, tér amiben az emberi test egyetemessé vált elszakadva a szimbólikus értékektől és a szellemi világtól. Olyan gépekké váltunk, amelyek az elveszett emberi tökéletlenség után áhitoznak és minduntalan a tradíciók és az egyediség mesterséges újra-feltőltését szorgalmazzák. Ezeket a gondolatokat munkastílusom tökéletesen tükröz, mível emberi nyomtatóként dolgozok: digitális fényképet tanulmányozok, nagyítok a végtelenségig a képernyőn ezt átvetítve egy műanyaglemezre, kiborg-kézművesként.
beszamolo